Már nagyon vártam a Kalandtúrát.

2014-ben majdnem indultunk, de aztán a rossz idő elmosta a versenyt, és az új időpont meg már foglalt volt. Tavaly májusban mindketten rajtképtelenek voltunk, ki sérülés, ki gyereknövesztés okán. Na, de idén, minden együtt volt egy jó túrához.

Péntek este alig késve indultunk Budapestről, és miután ízelítőt kaptunk a Mátra éjszakai élővilágából, szájában tyúkot cipelő róka és néhány az útról szinte levilloghatatlan őz formájában, hajnali fél kettőkor megérkeztünk Mátraderecskére. Gyanítottuk, hogy sokan már nem lesznek ébren, a konyhában söröző és éppen asztalt bontó szervezőkkel találkoztunk, majd egy gyors welcome drink után mi is elvermeltük magunkat a hortyogó tornaterem közepén.

Kemény padlón jól esik végre felébredni, az ember szinte várja a hajnalt, ezt mindkét reggel tapasztaltuk, 6 körül már készülődtek a túlélő kategória indulói, lévén ők héttől már rajtoltak. Meglepően frissen láttunk a reggelizéshez és kávéfőzéshez, miközben a taktikát csiszolgattuk. Nem volt túl bonyolult, megyünk, ahogy bírunk, aztán ha a végén szorít az idő, akkor belehúzunk jobban.

Mr & Mrs Scott

Kiválóan tartottuk magunkat a tervhez, nagyjából pont így csináltuk. A pontok tekintetében arra jutottunk, hogy az alacsonyan csüngő gyümölcsökre megyünk, ami távol van az utaktól azt hagyjuk, nem éri meg az eltévedés és erdőben botorkálás kockázatát, elvégre van elég pont az utak mellett is. Fél 9 fele felvettük a füzetet és nekivágtunk. Kb. fél óra térképrajzolás után körvonalazódni látszott a pálya első fele, a többivel meg úgy voltunk, hogy majd meglátjuk, hogy állunk idővel, és mi fér még bele. Azzal megcsípve a faluban lapító sunyi emlékműpontot, ami a térképen nagyon nem ott volt, eltekertünk Recsk felé. Ott két pont is volt és ismét kiderült, hogy a turista térkép pontosságát érdemes kritikával fogadni, de nagy vonalakban jó lesz az. Rögtön meg is tettük az első újratervezést, hogy mégiscsak fel kéne menni a recski táborhoz, én speciel már rég el akartam jutni oda, most, hogy már akkor jön el onnan az ember, amikor kedve tartja. Feltekertünk, aztán le a piros kereszten, és ezzel megerősítést nyert az elmélet, hogy turistaúton nem nagyon érdemes menni, max. lefele, valahogy nagyon nem akartam volna ott felfele tekerni. A völgyben elmentünk az őrzött pont mellett, ami akkor még nem volt nyitva, sebaj, visszajövünk érte a végén, elvégre csak kis kitérő hazafele. Gondoltuk ekkor.

Aztán Parád, Bodony, vissza és tovább Parádsasvárra. A kibelezett üveggyár mellett elelmélkedtünk, hogy a vitrines kérdésben két vagy három polc a helyes megoldás, aztán rövid gondolkodás után a Tilonkai vadászház felé vettük az irányt. Az út eleje elég vacak volt, de aztán egészen rendbe jött, és végül a nagy lefelében majdnem elhúztunk a ház romjai mellett is. Az ott összegyűlt kisebb csapattól megtudtuk, hogy a légvonalban közel lévő Bolcsó pont nekik másfél órába került, úgyhogy azzal a lendülettel meg is fordultunk a Gombás-tó és rét irányába. Miután páran összegyűltünk már a réten és ott kavarásztunk egy ideje, meglett a magasles, és egyben belénk hasított a felismerés, hogy most jön az a rész, hogy fel kell tekerni a hegyre. Kb 370-ről, kb. 920-ra. Szerencsére ezt csak most utólag számoltam ki. Durván 3 óra tekerésnél és 48 km-nél jártunk ekkor. A következő majdnem két órában 18 km-t tettünk meg, és ezzel Mátraalmáson át a Verbőczy-forrás érintésével az őrzött ponton keresztül felmentünk Galyatetőre. Itt tartottunk egy nagyobb pihenőt, ropit ettünk a kisbolt előtt, és rácsodálkoztunk, hogy az országúti bicajosok még a hegy tetején is úgy néznek ki, mintha skatulyából húzták volna elő őket.

Vészesen fogyott az idő, ezért úgy döntöttünk, hogy összeszedjük a Mátra-nyereg körüli pontokat, aztán megyünk haza, útba ejtve a kihagyott Csevice kutat. Jól esett a lefele, azt leszámítva, hogy talán most először a nap folyamán fáztunk a menetszélben. A Mátra-nyeregből újabb hosszú lefele jött, egész Parádig, sajnos nem mertünk olyan gyorsan menni, mint lehetett volna, mert a felmart út kicsit kavicsos volt és kicsit csúszott is. Na de ha majd elkészül, micsoda instant likvid nirvána lesz ez a bringásoknak és a motorosoknak. Parádon úgy döntöttünk, talán még van annyi időnk, hogy bemenjünk az őrzött pontért a Csevice kúthoz, cserébe nyélgázon kell majd nyomni a célig, és itt lépett életbe a kezdeti taktika, hogy majd a végén belehúzunk, ha kell. Kellett. Megérte bemenni, jó feladat volt, kézen fogva kellett körbebiciklizni, szerintem tök vicces volt. Itt valahogy úgy álltunk, hogy a hátralévő nagyjából 10 km-re már nem volt egy fél óránk, és emlékeim szerint Mátraderecske és Recsk között voltak dombok is. Nyomtuk, ahogy csak bírtuk, Béci ment elől, én meg próbáltam nem lemaradni. Beértünk. 3 perc játékidő maradt. Nincs levonás. Irány a kocsma!

Estefele, amikor az eredményhirdetés hangjaira ébredtünk, miután hanyatt fekve elaludtunk a tornaterem padlóján, kiderült, hogy harmadikak lettünk. Juhé! Jövőre ugyanitt, vagyis, majd ahol lesz!