Bevallom őszintén, már az első tavaszi biciklizésem óta a Világbajnokságra készülök.

Tudtam, hogy keményen kell edzenem ahhoz, hogy ifiként megálljam a helyem a juniorok között. Lett versenyzői licencem, indultam is MTB maratonokon a Freeriderz SC színeiben. Ezek rengeteget segítettek a felkészülésemben. A versenyek során megtanultam sok dolgot. Tavalyhoz képest erősebb lettem és technikailag is sokat fejlődtem. Felfelé a maratonokon atomistenzsírkirálynak éreztem magam, aztán lefelé meg lefőttem rendesen. Pontosan tudtam, mi az én hatalmas problémám; jött egy meredekebb, gyökeres, köves lefelé és lepergett előttem az egész életem. Minden versenyen és edzésen próbáltam minél bátrabb lenni a lejtőkön. Ez néha összejött, néha nem. Mire eljött a nyár, sikerült magam felszívni úgy, ahogy akartam. Fizikálisan jó erőbe voltam, ez a 24 óráson és a hazai tájbringa versenyeken is kiderült számomra. Örültem, és már alig vártam a VB-t.

Szenvedéssel teli középtáv

Már az előző napi terepbemutató is intő jel lehetett volna, mert az volt életem egyik legrosszabb bringázása. És akkor még nem tudtam, hogy másnap mi vár rám...

A középtáv napjának reggelén felkelve még ki sem nyitottam a szemem, de már meghallottam az esőcseppek hangját a nyitott ablakon keresztül, aztán a hideg levegő is megcsapott.

A rajtom előtt 30 perccel kénytelen voltam kilépni a kisbusz meleg hátsó üléséről az esőbe. Az a fajta eső volt ez, amiben észre sem veszed, de 1-2 perc alatt bőrig ázol. Nem sok kedvem volt ebbe kiszállni, sőt mondhatni semmi. Már az előrajtba menet (kemény 500 méterre volt a parkolótól) elázott még a bugyim is. Odamentem leadni a cuccomat, amit kivittek a célkaranténba. Próbáltam mosolyogni a férfira, aki elvette a tornazsákom, de csak vicsorognom sikerült. A gondolat, hogy ebben a nyálkás, hideg időben még majd a célkaranténba kell ülnöm, ki tudja mennyit, nem igazán dobott fel. Becsekkoltam, kaptam egy térképet a rajthoz és elindultam. Volt 20 percem kiérni, de 7-8 perc alatt ott is voltam. Megláttam a többi versenyző arckifejezését és kicsit megnyugodtam, hogy nem csak nekem fagyott le a mosoly az arcomról. Szó szerint. Már ott volt az orosz csajszi is, aki előttem indult és végül meg is nyerte. Nem is gondolkoztam azon, hogy be kéne érni, tudtam, hogy esélytelen. Még volt 10 percem a rajtig, biciklizgettem meg nyújtottam. 1 perc a rajtig. Nem mondom, hogy nem izgultam. Első VB-m és tudom, hogy senki nem várt tőlem el semmit, de magam felé megvoltak az elvárások. Kedvesen mosolyogtak rám a törlésnél, de nem hiszem, hogy sikerült hihetően viszonoznom azt. És akkor hopp... rajt. Első pont pipa. Második tökély. Harmadik is jó. És aztán jött az első hibám. A 4-re menet elszáguldoztam az út mellett és vissza kellett másznom. Ezzel még nem is lett volna gond, csakhogy az az út, amin be kellett mennem enyhén szólva nem volt túl jó. Kis patakon át, gyökeres, vízmosásos meredeken fel, ez megismétlődött többször, majd be a pontra balra egy egyszemélyes ösvényen. Ekkor már az az osztrák is megelőzött, aki 4 perccel indult mögöttem. Aztána vissza a pontról ugyanarra az útra, élesen fel balra és végre kiértünk egy jól tekerhető vastagabb útra. Az 5. pont meg is volt szépen. A 6-ra rossz útvonalat választottam, ami teljesen nagy hülyeség volt. A 7-re szintén orbitális nagy baromságot hajtottam végre. A 8-ra menet betonon mehettem egy kicsit, de a boldogságomnak hamar vége szakadt. Utána egész jól meglettek a pontok, és jött a térképcsere.

A középtáv 1. fele

Ponton dugás, térképcsere, behajtogatás és elmélkedés, hogy hogyan tovább. Nem sokat gondolkodtam azon, hogy átmenjek-e a hegyen vagy menjek szintbe, mert oldalra néztem és az az út vészesen meredeknek tűnt. Elindultam szintben, szerencsémre tökéletes úton. Végre lehetőségem nyílt kicsit betonon menni utána megint, ami nagyon feldobott és ki is használtam. A pontra menet találkoztam szárazon edző sífutó emberekkel, és ekkor igen erős késztetést éreztem, hogy inkább beálljak hozzájuk. Meglepő módon a térképcsere utáni 4. pont ment a legjobban. Aztán az utolsó előtti pontra menet elmentem a gyűjtő mellett. A befutót alig bírtam megtekerni, annyira emelkedett.

A középtáv 2. fele

Nem mondom, hogy jól éreztem magam, mikor végre beértem. Teljesen le voltam sokkolódva. Több dolog miatt is:

1. ilyen rosszul már régen versenyeztem,

2. utolsó vagyok,

3. még másfél órát kell eltöltenem a karanténban epekedve várva, hogy végre bejöjjön Soma,

4. és csak egy széldzsekim van.

Nem akartam semmi mást, csak átöltözni, elfelejteni ezt a versenyt, és a sprintre meg hosszútávra koncentrálni. Egyetlen jó dolog volt ebben a középtávban, hogy a libereci biatlon komplexumban volt és végre láthattam közelről a bukókat.

A jobban sikerült sprint

A sprintre az időjárás is vidámabb lett egy fokkal és ezzel együtt a kedvem is. Már csak épp hogy cseperészett az eső és a hőmérsékletet is melegebbnek éreztem. Megint viszonylag a mezőny elejére tettek be, így szerencsére rám nem vonatkozott a rajtkarantén, célkaranténnal pedig most nem szívattak meg újra.

Úgy indultam neki az egész sprintnek, hogy ez nem az erősségem. Gyors tájékozódás kell és túl rövid ahhoz, hogy ki tudjam használni az erőmet. Furcsa volt látni bemelegítés közben az ellenfeleimet szembe tekerni. De főleg az volt szokatlan, hogy ennyien vannak. Nem vagyok én ehhez hozzászokva.

Együtt rajtoltam a nagy darab, osztrák, junior sráccal, aki elég pofátlanul bevágott elém a rajt pillanatában. Tekintve, hogy 3 pocsolya volt közvetlenül az indulás után és abból mindegyiknek megkaptam a felét, mondhatni már hiányzott a sár a középtáv után. Az első 3 pont egy parkszerűségben volt, ezeken sikerült elsajátítanom az állva dugást. Gyorsan dugtam és már suhantam is tovább. Aztán fel kellett másznunk a hegyre, itt sajnos kénytelen voltam leszállni, mert nem vagyok akkora király, hogy lépcsőn feltekerjek.

A sprint

Többször is meg kellett néznem, hogy pontosan melyik úton is van a 4-es, mert annyi ösvény volt, hogy teljesen egybefolytak. Végül sok csiki-csuki után, de meglett. Az 5-ös is, simán. Aztán levittek minket a házak közé, és végre kiélvezhettem a betonút okozta örömöket. Sajnos a 8-ra menet beért a mögöttem induló cseh csajszi. Egy perccel indult utánam, csoda, hogy csak itt ért be. Én buta megbíztam benne a pontra menet, de nem kellett volna. Simán tovább süvítettünk az út mellett, aminek az alján ott volt a 8-as. Aztán leakasztott magáról, későn csáklyáztam már meg.

Megint jöttek pontok az erdőben. A 10-re dugtam, és azt veszem észre, hogy mögöttem ott jön a litván, aki előttem indult. No, a következő pontokra a házak között próbáltam növelni a sebességet, de csak nem tudtam otthagyni. Mint egy pióca, úgy tapadt rám. A vége előtt nem sokkal bevittek minket egy másik parkba, ahova csak lépcsőn lehetett felmenni. Éppen kanyarodtam volna a lépcső felé, mikor is a kis vizes beton járdaperemre nem elég ívesen mentem rá és estem egy gyönyörűt. Szerencsémre nem mentem gyorsan, de hallottam, ahogy kérdezik az emberek a pálya mellől, hogy „Are you OK?”. Mondom „Yes, yes”, gyorsan felpattantam és már mentem is felfelé a lépcsőn. Emiatt a mutatványom miatt elvesztettem szem elől sajnos a litvánt, viszont a 2-vel mögöttem induló svéd ekkor előzött meg. Onnantól már őt követtem végig. Vagyis próbáltam, mert a cél és a gyűjtő is egy focipályán volt, ahova fel kellett tekerni egy aprókavicsos úton. A láncom megint összeesküvést szervezett ellenem a váltómmal. Ahogy váltottam le a kistányérra a láncom beakadt a tányér és a hajtókar közé. Gyorsan lepattantam és futva közelítettem meg a gyűjtőt. Onnan pedig egy gyönyörű sprintfutást mutattam be a közönségnek, akik szurkoltak is. Beértem és éreztem, hogy nem mentem én annyira rosszat. Igaz, hogy még utánam sokan indultak, de akkor a 2. átmenetet nyertem. Emiatt persze hihetetlenül boldog voltam. Végül azon a ponton a 2. legjobb időt mentem.

Nem hittem volna, hogy egy sprint ilyen jól fog menni. Csak egyszer hibáztam és a sebességemet is jónak éreztem. Arról nem is beszélve, hogy életemben először sikerült többször is állva dugni. Erre azért nagyon büszke vagyok. A végén 28. lettem és megelőztem 6 embert. Nem mondom, hogy annyira nagyon kiemelkedő eredmény, de én azért meg vagyok ezzel elégedve.

Hosszútáv – vegyes érzések

Ezt a számot vártam a legjobban. Persze tisztába voltam vele, hogy nagyon hosszú lesz, sőt, az eddigi leghosszabb versenyem, de ez feküdt nekem a legjobban. Egyébként a szünnap is jól telt, meglátogattuk a libereci állatkertben állat rokonaimat és erősen fontolgattuk, hogy Lászlót is ott kéne hagyni véletlenül.

Lelkesen vágtam neki a majdnem 20 km-es pályának, végre szikrázó napsütésben! Megint volt előrajt, ahol megdicsérték a rendezők a keresztnevemet. Jókedvűen tekertem ki a rajthoz, és már felkészültem a 690 méter szintre is.

Első villámcsapás akkor ért, mikor megkaptam a térképet. Nekem elég nagy a térképtartóm, de akkora ültetvényt kaptunk, hogy sehogy sem tudtam behajtogatni. Az első pont eleve már messze volt, de a 3-tól egyszerűen nem fért bele a térkép a tartóba. Gyorsan eldöntöttem, hogy oké, akkor behajtom a 2. pontig, aztán ott majd megállok és tovább hajtom. Az egyes pontra rögtön jött egy jó kis útvonalválasztás, amit sikerült egész jól megoldanom, legalábbis szerintem. Viszont a 2-re teljesen nagy butaságot csináltam. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy hogyan is kéne ezt véghez vinni, és sikeresen a lehető legrosszabbat csináltam. Rengeteg pluszt tettem bele, ami tök felesleges volt. De azért volt ennek pozitívuma is, sokat tudtam menni betonúton, méghozzá lefelé. Az tetszett nagyon. Aztán jött a visszamászás, pár csiki-csuki és meglett a pont. Egy gyors hajtogatás után végre láttam a pálya többi részét. A 3-ra nem sokat kellett gondolkozni, számomra egy útvonal jöhetett szóba, és az teljesen jó is volt. Éppen mikor kénytelen voltam tolni egy hosszú, meredek emelkedőn, akkor jött mögöttem lihegve Kubinova. Mikor elment mellettem, ő is leszállt és tolta. Én meg, amíg csak bírtam, mentem mögötte. Sajnos ez nem sokáig tartott. A pont egy parkszerűben volt a 4-kel együtt. Ezek hamar megvoltak, aztán jött megint a mászás. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam egy kicsit elfáradva, de éreztem még, hogy velem van az erő. Az 5-ös pontra menet megint lehetőségem nyílt betonon menni egy kicsit. Ezen sikerült kilazítani annyira a lábaimat, hogy jobb legyen. Volt egy kis figyelmetlenségem is, mikor elnéztem egy kereszteződést, és emiatt vissza kellett másznom. A pontot egy pöttyözött úton tudtam megközelíteni, ami olyan is volt. Amúgy nagyon szép volt, csak éppen mikor ordibálnak hátulról, hogy „Pozor van …!”, és te pedig az életedért küzdesz egy kis egyszemélyes ösvényen lefelé, akkor nem igazán tudod értékelni a táj szépségét. Éppen mikor fogtam a pontot és néztem a 6-os átmenetet, akkor jött a svéd csajszi, aki végül 3. lett. Csodálkoztam is, hogy csak itt ért be, pedig 3 perccel indult utánam. Azt hittem, hogy már réges-régen elkerültük egymást valahol a pályán. Aztán a 6-ra felfelé indultunk el, itt tudtam is vele tartani a lépést, sőt erősebbnek is éreztem magam. Csakhogy aztán jött a lejtő, ahol természetesen egyre jobban távolodott el tőlem.

A hosszútáv 1. fele

A 7-es pont volt a térképcsere és frissítő. Ahogy kanyarodok a műúton be a frissítőhöz, azt látom, hogy az olasz csajszim (még a várgesztesi versenyen ismertem meg) a műúton nézi, hogy merre is kéne mennie. Megláttam és elkezdtem neki kiabálni, hogy „Héjja héjja”. Ott szurkoltunk egymásnak, aztán dugtam, megkaptam a másik térképemet, benyomtam a pofazacskómba a Power Gelt, ittam rá, és már mentem is. A 8-ra már számomra ismert útvonalon mentem, ugyanitt tekertem a 2-re menet. Megyek-megyek, és egyszer csak ott áll az olaszom egy útkereszteződésben és hátrafelé nézeget. Na, ekkor már tudtam, hogy engem vár a kis huncut. Róla tudni kell, hogy a várgesztesi versenyen is ugyanezt csinálta. Bevárt engem és onnan együtt mentünk. Merthogy biciklizni azt tud, de technikailag nincs ott a szeren. Most ugyanezt játszottuk el. Onnan együtt fogtuk a 8-as és 9-es pontot. De nagyon vicces volt, mert lefelé mindig megelőzött, aztán megvárt a lejtő végén. Viszont emelkedőkön gyorsabb voltam. A 9-re menet egyszer csak annyit láttunk, hogy Kubinova ott szereli az úton a láncát. Megálltunk, és megkérdeztük, hogy minden rendben van-e. Mondta, hogy persze, menjünk tovább.

A hosszútáv vége

A 10-re menet ugyanazon az úton kellett felmennünk, ahol lefelé jöttünk, így én gyorsan lepattantam az emelkedő elején és felfutottam. Tudtam, hogy úgysem tudok feltekerni ilyen gyökeres, vízmosásos, köves felfelében. Hátranéztem, de az olaszom nem követett engem, gondolom már nem bírt futni. Gondolkoztam azon, hogy megvárjam-e, de úgy voltam vele, hogy haladni is kéne. Onnantól szépen megvolt a 10-es. Mikor megláttam a gyűjtőpontot, először nem értettem, hogy pontosan hol is lesz az. A hídon vagy a híd alatt? A kérdésemre hamar megkaptam az elszomorító választ. Sajnos a hídon volt, ami azt jelentette, hogy egy meredek emelkedőn kellett még felvánszorogni a végén is. Hát már a fenének sem hiányzott 20 km után ez a mászás. Aztán szerencsére már csak be kellett csorogni betonon (halkan megjegyzem ez is sífutó pálya volt, nagy örömömre).

A verseny után ki voltam egy kicsit akadva. Egyrészt nagyon elfáradtam, másrészt nem igazán voltam megelégedve. Először a terepről az volt a véleményem, hogy egyszerűen nem tetszett. De később jobban belegondolva, ez volt a 3 közül a legjobb terep. Lehetett haladni az utakon felfelé és lefelé is egyaránt. 27. lettem, ezzel 7 embert vertem meg. Egy hosszútávon ez nem is annyira rossz, de lehetett volna jobb is. Ha bejövök valahogy a svéddel (ami lehetetlennek bizonyult), akkor ott vagyok a 21-22. hely környékén.

Nagyon jól éreztem magam ezen a VB-n. Ki szeretném emelni a rendezők munkáját, mert igazán színvonalas világversenyt rendeztek. Külön pont jár nekik a helyválasztásért, a középtáv biatlon centrumáért és a hosszútáv sífutó központjáért Vednecben.

Jövőre az a cél, hogy ki tudjak menni Portugáliába az Ifi EB-re. Persze, ehhez jobbnak kell lennem, mint most vagyok, főleg a lejtőkre kell rágyúrnom. Mindent megfogok tenni az ügy érdekében.

Tamás Bianka